Móra Ferenc: Mitvisz meg a fiai

Mitvisz a mi öreg házőrző kutyánknak a neve. Ezt a nevet még kölyök korában kapta. Nagyon játékos kiskutya volt. Hol egy göröngyöt, hol egy csutkát kapott a szájába, és büszkén körülszaladozta vele az udvart.

Ilyenkor mindig azt kérdeztük:

- Ugyan mit visz már megint ez a bolondos kutya?

Így aztán mi is megszoktuk, ő is megszokta, hogy Mitvisznek hívják.

Mitvisznek a három kisfia is csakolyan játékos volt, mint ő. Ha jókedvük volt, majd fölfordították a házat. Azért túl is adtunk rajtuk. Egyiket az alsó szomszéd vitte el, másikat a felső, harmadikat kivitték a tanyára birkát őrizni.

Szegény Mitvisz akkoriban nagyon búslakodott a fiai után. Egy hétig se nem evett, se nem ivott, csak szűkölt, és ide-oda szaglálódzott az udvaron. Kereste fiait.

Azóta azonban eltelt egy esztendő. Tegnap véletlenül találkozott a négy kutya a kapunkban.

No, az nagyon különös találkozás volt. Mitvisz szétvetette a négy lábát a küszöbön, felborzolta a szőrét, kivicsorította a fogát, és azt mondta:

- Brr, Brr...kifele, kifele, kifele!

- Ejnye, Mitvisz - szóltam oda neki -, hát nem ismered meg a fiaidat?

Nagy Lajos: A kutya (1920.)

A kutya háziállat. Három fő részből áll, úgymint: fej, törzs és végtagok. Ha ezen részek bármelyikét a kutyából elvesszük, akkor a kutya elromlik, és többé sem nem szalad, sem nem ugat, egyáltalán nem működik tovább.

Különféle kutyák vannak, úgymint: pulikutya, komondor, vizsla, agár, szentbernáthegyi, újfundlandi kutya, öleb, kis girhes, nagy dög, mopszli, nyakszli, vonító sühögér, kis kutya, nagy kutya, tarka kutya, Sajó kutyám. (A kutyuskám az nem kutya, hanem, amint egy igen kiváló természettudós földerítette, egy nő.)

A kutya igen hű állat. Ha a gazdája megrúgja, akkor meglapul, és nyalogatja a cipőjét. Ha pedig meghal a gazdája, akkor a kutya nagyon szomorú lesz, sőt van olyan kutya is, amelyik a gazdája halála után nem eszik, nem ugat, lefekszik, és ő is meghal, nem úgy, mint például a zsebóra, amely a gazdája halála után is közönyös ketyegéssel jár tovább, amiért is a zsebóra egy hűtlen kutya.

A kutya örömének az által ad kifejezést, hogy a farkát csóválja. Ha pedig a farkát levágják, akkor a fejét csóválja.

A kutya valamennyi állat közt a legértelmesebb. Igen tanulékony, például rövid néhány esztendős fáradozás után már megérti a saját nevét, s ha azt hangosan kiáltják, a kutya dühösen ugatni kezd, ami azt jelenti, hogy hagyják már békén. De a kutya nemcsak szellemileg fejlett, hanem lelkileg is, némelyik annyira mély lélek, hogy emlékeztet a lírai költőkre, ugyanis ezek a költői lelkű kutyák, ha feljön a hold, és az ég tetején szépen ragyog, szintén ugatni kezdenek.

A kutyának veszedelmes betegsége a veszettség, ami igen ragadós nyavalya, az ember is megkaphatja, és harapás által terjed, mégpedig úgy, hogy vagy a veszett kutya harap meg egy embert, vagy a veszett ember harapja meg a kutyát.

A kutyának a veszettségen kívül legfőbb ellensége a sintér. Ez egy olyan úriember, aki drótkarikával jár az utcán, s ha meglát egy kutyát, utánaszalad, a drótot a nyakába veti, és elkezdi a kutyát húzni, mire a kutya gazdája pedig két pofont ad a sintérnek, a gazdát a rendőr fölírja, s utcai botrány miatt fizet húsz korona bírságot. A bírság lefizetésének napján a gazda a kutyának öt flemmet ad és két rúgást, mikor pedig a gazda ebéd után elmegy a kávéházba feketézni, a felesége úgynevezett vigasz-cvikipuszit ad a kutyának, ami, ha öreg és csúnya az asszony, még csak fokozza és betetézi a szegény kutya szenvedéseit.

A veszettség ellen Pasteur nevű francia orvos kitűnő szérumot talált föl, de a sintér és a cvikipuszi ellen ő sem tudott még semmit kitalálni. A veszettségen kívül még nagy baja a kutyának az elveszettség, ami ellen az apróhirdetések, s a megtaláló fejére kitűzött illő jutalom szolgál.

A kutyáról szóló eme tanulmány keretein belül meg kell még emlékeznünk az ebzárlatról, amit plakátokon tesznek közhírré a városban. A plakátok arra valók, hogy azt a kutyák elolvassák, és pontosan betartsák. Azért helyezik el rendszerint az utcasarkokon.

A kutyát házőrzésre, a szoba bepiszkítására, mások zavarására, a háziúr és házmester bosszantására használják, tehát igen hasznos állat, csontjából rongyot készítenek, húsát várostromok alkalmával eszik.

(Forrás: http://mek.niif.hu/00900/00992/00992.htm#7)

Vihar Béla: A kutya

Könyörögtem, hogy adja vissza sárga szőrű kicsiny kutyám.Így loholtam sírva-ríva a sintér kocsija után. Ne bántsa! Adja vissza, bácsi! zokogtam, kértem, a gyerek...A kövön megdöccent a kordé, s nyikorogtak a kerekek.

Vitte kutyám, a hűt, a kedvest, egy láda börtönfenéken. Ringott a ló hátán az ostor, s követtem rab pajtásom én.- Megöli! Meg! - tépett a szívembe, - Meg ám! - csúfolt ki a kerék. Már láttam is a sújtó bunkót, huroktól megvérzett fejét. Vitte a láda boldog kedvem, a kószálások víg sorát, vitte a mellemhez simuló lágymeleg, buksi homlokát. Cserébe érte rézgolyómat kínáltam, s hozzá szép botom...Sötéten ült bakján az ember, s az út nem sikolt: irgalom! Kiáltanék!...A kocsi messze!...Elnyelte por, zörgés, zsivaj. Csak magának sír, aki gyenge, csak törött, csorba kard a jaj.

De alkonyatra hazatért ő, mint csatából a katona. Mily iszonyat villant szemében, testén vad küzdelmek nyoma. Vesztőhelyen, a gyilkos kézzel vívott tusát, és megszökött? Élni akart, hogy engem lásson, s kergetőzzünk a fák között? Nem bújt hozzám, bár megöleltem. Becéztem, hívtam, elfutott.

Talán a csalódás fájt neki, hogy én is erőtlen vagyok. Éjt-naphosszat fel-felvonított. Meg nem értettem, hogy miért, nem feledheti, aki rab volt, az acélhurkot és a vért. Ütöttem is, játszani jöjjön, de soha többé nem tudott, s egy reggel hiába kerestem, az éjben merre bujdosott.

A mezőt jártam, hogy megleljem, kerestem,míg csak este lett...És akkor, mintha láttam volna, ott fut, ahol a fellegek...Aranyszőre fényben világol, vágtat a csillagokon át!- s onnan a távol végtelenből szellő sodorja panaszát.

**

Menhelyen...

A gazdánk adott ide le minket mert már nem kellünk neki vagy az utcáról fogtak be minket hurokkal. Mindegyikünknek megvan a maga szomorú története, esténként, amikor a kétlábúak elmennek és nyugalom száll a telepre, az újonnan jöttek mesélnek. Bennük még frissen él a kinti világ emléke, a fű érintése a talpunkon és a forró aszfalté, amely éget. Akik kóboroltak mesélnek a kóbor életről az állandó bujkálásról és menekülésről, az éhezésről, meg arról is, hogy a parkban megbújva a bokor alatt milyen szépek a csöndes nyári hajnalok. És hogy időnként egy-egy kétlábú lökött nekik egy kis kenyérhéjat vagy pár falatot. Sokan mesélnek arról, ahogy a gazdájuk bántotta, láncra verve tartotta őket, ők mégis szerették és ragaszkodtak hozzá. Mindent elfogadtak, a legkevesebbel is beérték, mégis kidobták őket. Vannak közöttünk olyanok is, akik megijedtek egy durranástól és világgá mentek vagy éppen csak valami ellenállhatatlan illat után, vérüktől űzve elszaladtak és nem találtak vissza. Ők bírják a legrosszabbul, hiszen szerető gazdájuk valahol vár rájuk, ők reménykednek és a szerencsésebbek vissza is találnak otthonukba.

Egy kis ketrec az otthonunk, némelyikünk, a nagyobbak, megfordulni se bírnak, olyan kicsi a hely. Kapunk ugyan enni és inni, de soha nem eleget, mindig éhesek és szomjasak vagyunk. Sokan közülünk betegek, de gyógyszer nincs. Hallgatjuk egymás zihálását, a taknyos szörtyögéseket, a fájdalom kis neszeit. Félünk. Nem tudjuk mi vár ránk. Vannak, akik feladták a reményt, megtört szemükben nem csillan már meg a fény. De vannak, akik még bíznak, akik csóválnak ha egy ember hozzájuk szól, nevetni is próbálnak.

Látogatáskor ugatunk, kiabálunk, rám figyelj kedves kétlábú, engem vigyél ki, nem látod, milyen nyomorúságosan tengetem a napjaimat? Jó kutya leszek, védeni foglak és őrizni és szeretni és sok puszit adok! Ne hagyd, hogy altatás legyen a sorsom, még annyi szép év áll előttem! Még szeretném érezni a szellő érintését a bőrömön, még szeretnék beleszimatolni a fagyos téli levegőbe a parkban, séta közben, még szeretnék futkározni, labdázni, még szeretném érezni a húsleves ízét, arról álmodom, hogy este, a fejemet az öledbe hajtom és úgy alszom el.

(Forrás: http://www.kobor.sokoldal.hu/lap.php?azonosito=kobor&oldal=LK3DC549i)

Paul C. Dahm: A Szivárvány Híd

„Valahol a Mennyország és a Föld között létezik egy hely, amelyet Szivárvány Hídnak neveznek.

Ha egy állat, aki nagyon közel állt valakihez a Földön, örökre elmegy, a Szivárvány Hídhoz kerül. Legelők és dombok zöldellnek mindenütt, ameddig a szem ellát. Kedvenceink itt egész nap játszhatnak és futkározhatnak. Mindenük megvan: rengeteg ennivaló, friss víz, ragyogó napfény. Sosem fáznak, nyugalom és béke veszi körül őket. Minden állat, aki beteg és öreg volt, visszanyeri egészségét és fiatalságát, a sérült, béna állatok újra épek és erősek, pont mint amilyennek emlékeinkben látjuk őket. Az állatkák önfeledten boldogak. Egyetlen dolog árnyékolja be örömüket: mindnyájuknak hiányzik az a különleges ember, akit hátrahagytak a Földön.

Együtt szaladgálnak és játszanak, mikor egy napon az egyikük hirtelen megáll és a távolba réved. Élénk szemei fürkésznek valamit. Törékeny teste megremeg, majd hirtelen szaladni kezd, elhagyva társait. Szinte repül a zöld fű fölött, lábai egyre gyorsabban viszik.

Aztán észrevesz téged. Rég nem látott kedvenced boldogan öleled magadhoz. Soha többé nem váltok el. Örömteli puszik az arcodon, kezeiddel újra megsimogatod kedves fejét. Még egyszer kedvenced csillogó szemeibe nézel: elvesztetted őt, de szívedben mindvégig ott volt.

És átkeltek együtt a Szivárvány Hídon..."

Gárdonyi Géza: A nádasdi kutya

Nyári délután.

Sétálunk a sörház felé: egy postatiszt barátom, meg egy professzor barátom.

A főutcán egy nagy bérház előtt csoportosulást látunk. Elképedt arcok, tolakodó inasgyerekek, büszke-komoly rendőr:
- Félre az útból!
- Már hozzák! - szól a kapu alatt egy kárörvendő gyerekhang.
De nem hoznak senkit.
- Mi történt?
- Elástak valami gyereket. A pincébe.
- Micsoda gyereket?
- Kisszülöttet. Elásta valaki. Hogy az Isten...
A kapun belől is sokadoznak.

A ház a Széchenyi utca egyik nagy sárga háza. Hasonlatos a fővárosi nagy emberfészkekhez, amelyekben egymás fölött, egymás alatt laknak a családok.

A rendőrkapitány gólya-lépésekkel közeledett az utca túlsó feléről.
A rendőr szalutált neki. És rákiáltott a csoportra:
- Utat!
Mink is beléptünk az udvarra.

Hát ott még nagyobb sokaság. Az emeleti folyosókon lefelé könyöklő lakók, cselédek, szörnyülködő szemű úri gyermekek. Lenn az udvar sarkán kifelé mozgó komoly rendőrök.

Az egyik rendőr egy boglyas cselédleányt fog a karjánál, és szállítja át a sokaságon.
- Én nem... - kiabálja rémülten a leány. Én csak kövér vagyok.
- Hiába tagadod! - rikolt rá mögötte egy vén szakácsné féle.

A leány valóban kövérnek látszott, de csak testre. Arcul alacsony-homlokú sváb típus, halálszín sápadt leány. Duzzadt nagy keblére tapasztotta a tenyerét, és elkékült ajkkal ismételgette:
- Nem az enyém!!! Nem! Majd kitudódik...

A másik rendőr egy szennyes újságpapirosba pólyált valamit vitt mögöttük. Bizonyára az volt az elásott gyermek. Ahogy a körültünk hangzó beszédből értettük, egy savanyú-vizes üres láda alatt találták meg a gyermeket. Még nyöszörgött, mikor rátalált egy másik cseléd.
No borzasztó ügy!

Megvártuk míg a kapu alól szétoszlott az utcai nép, aztán mink is kisétáltunk.

A sörházban hozzánk ült egy járásbíró, meg egy tanító barátom, aki nemrég került a városunkba. Azelőtt falun élt, valami Borsod-megyei faluban.

A beszélgetés persze a bűnügyön forgott. Tanakodás indult, hogy gyilkosságért ítélik-e el a leányt? vagy csak gyilkosság szándékáért?

- Meglehet, el sem ítélik, - vélekedett a járásbíró, egy ötvenéves forma, szőkéből őszült ember, - meglehet el sem ítélik: szinte bizonyos, hogy az esküdtszék fölmenti majd.

Az ő szavára minden más vélemény elhallgatott. Ő érti az ilyet legjobban.
És ő a virzsiniája hamvát a tányérjába pöccentve folytatta:
- Ki is ítélhetné el igaz lélekkel? A nyomorult teremtés maga is áldozat, valami legénynek az áldozata. Minden este látjuk, hogyan strázsálja a kapufélfát egy-egy iparoslegény, egy-egy katona, vagy más efféle. Szerelem a kapufélfában. Mi a szerelem? Természet törvénye. Tehát a szerelem törvénye a kapufélfában. No most jön a leány. Mi hozza? A természet törvénye. Mihelyt a házbeliek lefeküdtek, megindítja a természet törvénye: kisurran. No és aztán megtörténik aminek meg nem kellene történnie a katekizmus szerint, de meg kell történnie a világrend szerint. Az idő nehány hónapot ballag utána. Igazítások kellenének a katekizmus szerint is meg a természet rendje szerint is egyértelemben most már. De a legénynek nincs keresete. Vagy lehet berántják katonának. A leány magára marad. Haza nem térhet, - a katekizmus szerint. Ha világra jön a gyermek, nem dajkálhatja, nem nevelheti, - természet törvénye szerint.

Belemelegedett a beszédbe. A szivarját a tányérra tette, és ügyvédi gesztusokkal folytatta:
- Hibás? Melyik a hibás? A leány? A legény? Mind a kettőben a természet törvénye gyullasztott lángot. Tehát a természet a hibás. A természetet kell elítélni!

Diadalmasan pillantott széjjel, s megállt a szeme a falusi tanítón, aki a felét rázta.
- Jó-jó, Szilvássy barátom, - szólt, mintha olvasná a gondolatát, - de vajon tudja-e ön bizonyítani, hogy amikor a gyermeket a gödörbe rejtette, józan meggondolással cselekedett? A törvény csak a józan megfontolással elkövetett bűnt büntetheti. Szült ön valaha gyermeket? Tudja ön, hogy micsoda zavarodást idéz elő az elmében egy gyermek-szülés?

A nagy komoly kérdés általános nevetést keltett. Csak Szilvássy maradt komolynak.

A kocsmáros megjelent és összeszedte az üres poharakat. Megtöltötten rakta vissza az asztalra.
A leány ügye el volt végezve.
Gondolatban valamennyien fölmentettük.

***

Szilvássy tanító, - hunyorgó szemű kis ősz palóc maga elé gondolkodva űlt az asztalnál, s megszólalt:
- Beszéljünk hát másról. Egy nádasdi ember jut az eszembe meg a kutyája. A minap hallottam:

Bejön a nádasdi ember Egerbe, a fagyos szentek vásárjára. Korán indult persze, mingyárt virradatkor. Tudják önök, hogy Nádasd mennyire van Egerhez? Huszonhat kilométernyire. Nem mértem meg, de van annyira.

A kocsin ült az embernek a felesége meg a menye, - szép pirosképű teremtés a menye: Teveli Boriska.

Egyszer csak hátrapillant a menyecske:

- Nézzék már azt a bolond kutyát!
A kutya, - vizsla és komondor keverék, - a nyelvét lógatva lohogott a kocsi után. Dombos a két oldala, de igen dombos!
- Takarodj haza! - rikolt rá az öregasszony.
- Takarodj Ponci! - kiáltja a menyecske is.
Ponci meghökken, megáll.
Néz a haladó kocsira.
Leül.
Néz.
A kocsi elhagyja vagy száz méternyire.
Ponci megint csak nekilódul, s fut a kocsi után.
Nem törődtek többé vele. A vásár foglalkoztatta a gondolataikat.

A kocsma udvarán a vámház mellett leszerszámoz a gazda, és szénát vet a lovaknak. Kimennek a vásárba. Vesznek összevissza mindenfélét.

A két asszony meg ebéd után is járja a sátorokat. Csak úgy négy óra tájban térnek meg. A gazda ott lógatja a lábát a kocsija rúdján. Szalonnázik. Előtte Ponci ül és csurgatja a nyálát, nyalogatja a bajuszát.

De már az oldala nem dombos.
- A fene ezt a kutyát...
- Megjárta! - mondja mosolyogva a gazda. Négy kölyket vetett.
S a fanyelű bicskával az udvarnak a sarkába int.

Csakugyan ott mászkált egymáson a négy kis féreg az udvar sarkában. Mind a négy rőt-fehér-tarka, mint az anyjok, s nem nagyobbak a vakondoknál.

A két asszony megnézte őket, s otthagyta. Elvégre otthon is csak vízbe hányták volna a Ponci kölykeit.

Elindul a kocsi és zörgedezik vigan vissza Nádasd felé. Meg van rakva elől hátul méhkassal, sajtárral, fazekakkal, uj kaszával s más effélével. A gazda pélpázik. Az asszonyok beszélgetnek:
- Mi milyen szerencsével vevődött?
A menyecske egyszer megint visszapillant, és szól meglepődve:
- Nézzék már azt a bolond kutyát!

Hát a Ponci kutya ott lohol megint a kocsi után. A szájában lóg az egyik kölyke.
- No igazán bolond-eszű kutya!
S halad a kocsi Felnémeten, Szarvaskőn át a jóféle parasztlovak egyenletes poroszkálásával.

A monosbéli pataknál megállnak, hogy megitassák a két lovat. A kutya leül vagy ötven lépésnyire tőlök az út mellé, és leteszi kölykét a fűbe. Nyalogatja. Lefekszik melléje. Nyalogatja.
- No gyere Ponci, - biztatja a menyecske, - fölvesszük a kölykedet a kocsira.
- Vesszük a fenét, - szól rá az após, - iszen úgyis el köll pusztítani.
- Nem ezt az egyet meghagyjuk. Ugye anyám meghagyjuk, ha már eddig elcipelte. Gyere no Ponci!

A kutya örvendezve csóválta a farkát, de nem mozdult.
S indult a kocsi tovább.

Ponci is fölvette szép óvatosan a foga közé a kölykét, és loholt fáradt lógó testtel ismét a kocsi után.

Jól beestéledik mikor hazaérkeznek.

A kutya beviszi a kölykét az istálló mellé az udvar-szögletbe, ahol némi alomszalmán heverni szokott. A menyecske még meg is nézte, hogy vajon él-e a kis kölyök? Él az vígan. Nem látszott a nyakán semmi sérülés. Csak épp hogy vizes volt a kutya nyálától.

Éjfél felé fölkel a gazda, s kinéz az istállóba. A holdvilág az udvarra süt. Akaratlanul is feltűnik neki, hogy a kutyája nem szaladgál, se nem csahitol az udvaron. No bizonyosan elfáradt, elfeküdt. Odapillant a kutya vackára, hát két kölyket lát ottan.
- A teremtésit ennek a kutyának.

Körülpillant: Ponci nincs sehol.

Reggelre mikor fölkeltek, ott látták a vacokban mind a négy kölyket. Ponci is ott hevert mellettök, - élettelenül.