Könyörögtem, hogy adja vissza sárga szőrű kicsiny kutyám.Így loholtam sírva-ríva a sintér kocsija után. Ne bántsa! Adja vissza, bácsi! zokogtam, kértem, a gyerek...A kövön megdöccent a kordé, s nyikorogtak a kerekek.
Vitte kutyám, a hűt, a kedvest, egy láda börtönfenéken. Ringott a ló hátán az ostor, s követtem rab pajtásom én.- Megöli! Meg! - tépett a szívembe, - Meg ám! - csúfolt ki a kerék. Már láttam is a sújtó bunkót, huroktól megvérzett fejét. Vitte a láda boldog kedvem, a kószálások víg sorát, vitte a mellemhez simuló lágymeleg, buksi homlokát. Cserébe érte rézgolyómat kínáltam, s hozzá szép botom...Sötéten ült bakján az ember, s az út nem sikolt: irgalom! Kiáltanék!...A kocsi messze!...Elnyelte por, zörgés, zsivaj. Csak magának sír, aki gyenge, csak törött, csorba kard a jaj.
De alkonyatra hazatért ő, mint csatából a katona. Mily iszonyat villant szemében, testén vad küzdelmek nyoma. Vesztőhelyen, a gyilkos kézzel vívott tusát, és megszökött? Élni akart, hogy engem lásson, s kergetőzzünk a fák között? Nem bújt hozzám, bár megöleltem. Becéztem, hívtam, elfutott.
Talán a csalódás fájt neki, hogy én is erőtlen vagyok. Éjt-naphosszat fel-felvonított. Meg nem értettem, hogy miért, nem feledheti, aki rab volt, az acélhurkot és a vért. Ütöttem is, játszani jöjjön, de soha többé nem tudott, s egy reggel hiába kerestem, az éjben merre bujdosott.
A mezőt jártam, hogy megleljem, kerestem,míg csak este lett...És akkor, mintha láttam volna, ott fut, ahol a fellegek...Aranyszőre fényben világol, vágtat a csillagokon át!- s onnan a távol végtelenből szellő sodorja panaszát.
**
Menhelyen...
A gazdánk adott ide le minket mert már nem kellünk neki vagy az utcáról fogtak be minket hurokkal. Mindegyikünknek megvan a maga szomorú története, esténként, amikor a kétlábúak elmennek és nyugalom száll a telepre, az újonnan jöttek mesélnek. Bennük még frissen él a kinti világ emléke, a fű érintése a talpunkon és a forró aszfalté, amely éget. Akik kóboroltak mesélnek a kóbor életről az állandó bujkálásról és menekülésről, az éhezésről, meg arról is, hogy a parkban megbújva a bokor alatt milyen szépek a csöndes nyári hajnalok. És hogy időnként egy-egy kétlábú lökött nekik egy kis kenyérhéjat vagy pár falatot. Sokan mesélnek arról, ahogy a gazdájuk bántotta, láncra verve tartotta őket, ők mégis szerették és ragaszkodtak hozzá. Mindent elfogadtak, a legkevesebbel is beérték, mégis kidobták őket. Vannak közöttünk olyanok is, akik megijedtek egy durranástól és világgá mentek vagy éppen csak valami ellenállhatatlan illat után, vérüktől űzve elszaladtak és nem találtak vissza. Ők bírják a legrosszabbul, hiszen szerető gazdájuk valahol vár rájuk, ők reménykednek és a szerencsésebbek vissza is találnak otthonukba.
Egy kis ketrec az otthonunk, némelyikünk, a nagyobbak, megfordulni se bírnak, olyan kicsi a hely. Kapunk ugyan enni és inni, de soha nem eleget, mindig éhesek és szomjasak vagyunk. Sokan közülünk betegek, de gyógyszer nincs. Hallgatjuk egymás zihálását, a taknyos szörtyögéseket, a fájdalom kis neszeit. Félünk. Nem tudjuk mi vár ránk. Vannak, akik feladták a reményt, megtört szemükben nem csillan már meg a fény. De vannak, akik még bíznak, akik csóválnak ha egy ember hozzájuk szól, nevetni is próbálnak.
Látogatáskor ugatunk, kiabálunk, rám figyelj kedves kétlábú, engem vigyél ki, nem látod, milyen nyomorúságosan tengetem a napjaimat? Jó kutya leszek, védeni foglak és őrizni és szeretni és sok puszit adok! Ne hagyd, hogy altatás legyen a sorsom, még annyi szép év áll előttem! Még szeretném érezni a szellő érintését a bőrömön, még szeretnék beleszimatolni a fagyos téli levegőbe a parkban, séta közben, még szeretnék futkározni, labdázni, még szeretném érezni a húsleves ízét, arról álmodom, hogy este, a fejemet az öledbe hajtom és úgy alszom el.
(Forrás: http://www.kobor.sokoldal.hu/lap.php?azonosito=kobor&oldal=LK3DC549i)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése