A kutyám behozza a kertből
a labdát, hogy játsszam vele,
fölcsillanó szívvel eldobom,
megosztozunk az örömön: fele-fele.
Nekem már zsibbad a karom,
neki már lassul a lába,
de egyikőnk sem meri abbahagyni,
mert hogy mi lesz utána?
Mind a ketten egyformán félünk
a játék nélküli ürességtől,
az üres délelőttől, az üres délutántól,
a semmibe nyíló üres égtől.
Játszunk hát konokul, eszelősen,
az ájulásig kifáradva,
s mikor már-már összeesnénk,
irgalmasan kilukad a labda.
Pislogva, de győztesen nézünk
egymás ismerős, boldog szemébe,
mosolyt cserélünk, lelket cserélünk,
biztos ösztönnel tudjuk, hogy megérte.
Két lihegés közt eszembe jut még:
nekem ki dob labdát, ki játszik velem?
Árva felnőtt, milyen isten simogatja
a végén meg felhevült fejem?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése